Mindig inkább pozitív hangulatú voltam, mint negatív. Fecsegtem, vihogtam, rendben voltam... vagyis úgy tűnt, még nekem is. Az első változást akkor vettem észre, amikor több stressz jelent meg az életemben, és amikor éreztem egy ismétlődő viselkedésmintát. Ez így elsőre kicsit értelmetlenül hangzik, igaz? Mindenre fény fog derülni a maga idejében. De lássuk, hogyan vettem észre magamon.

2016 tavasz-nyár. Tanév vége, lement a tizedik osztály is. Mindennek szupinak kéne lennie, első közös nyaram a barátommal, szabadság, ó je. Pontosan ezt gondoltam, és még csak épphogy éreztem azt, ami később (mostanra) teljesen kialakult. Volt nekem egy igencsak pörgős barátnőm, akire mindenben számíthattam, kerítőnőnek is szívesen beáll, elhalmoz a szeretetével... egy ideig én is rajongásig oda voltam a barátságunkért, de aztán valami kezdett megváltozni. Mert kinek kell az, hogy egy másik személy (akármilyen fontos szerepet tölt is be az életében) helyette intézze a dolgait, mindent megcsináljon, lerendezzen? Hát elárulom, sokan hamar kikészülnek tőle. Nálam ez lassabb folyamat volt, de hát ilyen vagyok, és egyébként sem merem megmondani a véleményemet senkinek, ez a fő probléma (és ennek is van oka).

2016 nyár közepe. Tudatosult bennem egy érzés: ami sok, az sok! Lehet egy barátság mindenre kitérő, abszolút támogató, attól még nem lesz fojtogató, és akkor minden rendben van. Amikor viszont már tényleg sok(k), nem szabad így folytatni. Éreztem, hogy amilyen rajongással a barátnőm felém fordul, az egy bizonyos módon kiakasztó, pláne mivel az extrém ötleteket én nem akartam, mégsem volt megállás. Konkrétan kimondva, poénból próbáljuk már ki, milyen ha csókolózunk. Ez akkor rendben is van, ha mindkét fél jó ötletnek gondolja, de én egyáltalán nem éreztem így. Viszont csak egy idő után értem el, hogy ezt a témát hagyjuk. Utána megint egy darabig nincs probléma.

2016 szeptember. Vissza a suliba. Probléma a láthatáron sem volt.

2016 december-január. Az első jelek: antiszocializáció. Úgy mentem minden nap suliba, hogy semmi kedvem nem volt az egészhez, begubózva ültem a sarokban, és semmi életkedvem nem volt. 2 ember váltott ki irritációt belőlem, és ami a legfurcsább volt, hogy pont a két osztály-beli barátnőm.

2017 január-május. Egy idő után olyan gondolatok jelentek meg a fejemben, hogy leszek-e még valaha boldog, illetve hogy miről is szól az élet tulajdonképpen, miért éljük, miért éri meg. Érdekes volt, hogy sulin kívül mintha másik emberré változtam volna, semmi bajom nem volt szinte. Pánikzavarok kezdődtek, de előtte pánikrohamaim voltak többször. Ezek léteztek sulin kívül is, de ha csak a hangulatomat, és az életérzést nézzük, semmi bajom nem volt. Viszont zavarodott lettem, nem tudtam odakoncentrálni semmire, nagyon hamar elfelejtettem amit mondtak nekem, lassult a felfogásom, mert sokminden nem találta meg az útját a tudatomig. Emiatt a vezetés sem ment (és mert paraszt volt az oktatóm), amiatt is rengeteget sírtam. Nem mintha az utóbbi időben nem nőtt volna a könnyhullatásaim száma a sokszorosára.

Mi segített? Elkezdtem sulipszichológushoz járni, és vele nagyon sok dolgot megértettem azzal kapcsolatban, hogy miért történik mindez. Ráadásul mindig olyan pluszt adott a napjaimhoz, hogy utána kedvem volt ránevetni a világra. Az is jó érzéssel töltött el, hogy tudtam, ez a munkája, ehhez ért, és tudja, konkrétan mivel segíthet. Persze elmondtam mindig mindent a barátnőimnek (nem a suliból) és a barátomnak, de nem akartam mindig őket nyaggatni ezzel - vagyis úgy éreztem, nyaggatnám őket. Persze segítettek ők is, és komolyan vettek.

Hol tartok most? Jobban vagyok, de ez még nem a vége, és van egy-két dolog, amire választ kell találnom magamban. Ha visszamegyek a suliba, rosszabb is lesz.

A következő bejegyzésekben folytatom a történtek elmesélését. Nem tudom, milyen gyakran fogok feljönni új részekkel, ez erősen időfüggő is. Köszönöm, ha elolvasod! :)