Sziasztok! Hoztam a barátnős sztori végét, ma leírok mindent ami eddig történt.

Szóval ott tartottam, hogy S.-sel megbeszéltük chaten, hogy ne legyen közös program. Az ő terve pár nap lett volna négyesben (ő, én, a barátja, meg az én barátom - korábban eljárkáltunk nagyon sok helyre, ez volt a mi kis négyes társaságunk). Miután feltételeztem, hogy lehiggadt, nem sokáig voltam ilyen megkönnyebbült. Ugyanis eltelt pár nap, és írt a közös négyes chat-csoportunkba, hogy "fiúk, mit szólnátok hozzá, ha...?" és felvázolta nekik a tervet, amit legutóbb velem beszélt meg, és amire nemet mondtam. Mikor megláttam, hogy csak azért is intézkedik, nagyon berágtam rá, és nem is válaszoltam a csoportban, sőt, onnantól kezdve a csak nekem írt üzeneteit sem nyitottam meg. Nem az első alkalom volt, hogy szünetet kértem, és folyamatosan az egyik fülén be, a másikon ki. Nem csoda, hogy elegem lett.

Ezt én így tartottam egy jó ideig, ő meg nagyon nem vette a lapot, és írogatott, hogy ezt meg ezt csinálta, és ilyen meg ilyen dolgokat szeretne nekem adni. Szóval a szokásos módon cseverészett, cukiskodott, de nem értettem, hogy nem esik le neki. Én viszont már annyira belefásultam a dolgokba, hogy nem volt kedvem szóba se állni vele.

Nagyjából két héttel később volt augusztus 20.-a, és a barátom haveri körében felmerült az ötlet, hogy menjünk ki megünnepelni, inni, bulizni, stb. Én nagyon lelkes voltam, de közben azt mérlegeltem, hogy S. ott lesz-e vajon. Komolyan fontolgattam, hogy én nem megyek, ha ő igen. Ez persze logikus, tényleg nem is akartam találkozni vele, de egy bulit emiatt kihagyni... ráadásul egy tök szuper társasággal, akiket nem is látok olyan gyakran. Amikor rákérdeztem a dolgokra, senki nem tudta pontosan, hogy S. jön-e, de a pasijáról tudtuk, hogy ott lesz (ő is a társaság tagja, csak nem minden bulira jön). Végül úgy döntöttem, hogy mindegy, ennek nem szabad engem befolyásolnia, csak attól tartottam, hogy dühömben be ne olvassak neki ha ott lesz.

A buli végül nem volt nagy szám, több okból sem, de azért élveztem amikor nem voltak zavaró tényezők. Az egyik ok, amiért lehetett volna jobb is: nos hát, nem csak S., de a másik csajszi is ott volt, akivel tartottam a szünetet (nevezzük G.-nek). Addigra viszont ő már egyáltalán nem volt gond, a nyár folyamán elült ez a fura érzés, hogy vele is szünetet kell tartanom. Meg hát azelőtt messze nem voltam olyan rossz kapcsolatban G.-vel, mint S.-sel. A másik ügy: anyám az utolsó pillanatban megváltoztatta a döntését, és kijelentette, hogy mi nem is beszéltük meg, hogy maradhatok a buliban ameddig tart, és azt sem mondtam neki, hogy a barátomnál szeretnék aludni. (Ezeket direkt egy héttel előre letisztáztam, többször is volt szó róla, és elengedtek.) Úgyhogy még aznap este haza kellett érnem, 11-re. Eleve rokonoktól jöttünk haza (ünneplés volt), és kilencre tudtam megérkezni a többiekhez... de azért 11-re legyek otthon. Szóval idegállapotban érkeztem meg, és egy nagy hibát követtem el. Nem mentem oda köszönni, se G.-hez, se S.-hez, akik egyébként készültek hazaindulni, és néhány percen belül már ott sem voltak. Pánikzavaros állapotban voltam, és nem mertem kivárni, hogy mi lesz ha odamegyek. Később mondjuk annyira bűntudatom volt, hogy írtam G.-nek, hogy ne haragudjon, meg hogy nagyon felcseszett aggyal érkeztem meg, és első dolgom volt, hogy leüljek. Ő nem haragudott egyébként, amin meg is lepődtem.

A következő érdekesség az volt, amikor nyár végén S. felhívta az anyámat valami orvosi dologgal kapcsolatban, a mi helyzetünktől függetlenül. Ez nem is meglepő, de aztán csak rákezdett a dolgokra, majdnem sírt a telefonban, hogy esetleg mérges vagyok-e rá. Anyám persze leszidott, hogy mi az, hogy nem köszöntem, meg nem válaszolok, de vele nem osztottam meg ezt a "barátnő-krízist", szóval nem tudta az előzményeket. Végül a megoldás az lett, hogy szeptember elsején, az évnyitó napján beszéltem S.-sel. Bocsánatot kértem, és kielemeztük a nyarat. Neki az sem tetszett augusztus 20.-ával kapcsolatban, hogy elvileg tartani akartam a távolságot, mégis két barátnőmmel jelentem meg. Végül konszenzusra jutottunk, hogy távolságot tartunk. Továbbra sem tudtam neki megmondani, hogy legyen vége.

A távolságból pedig az lett, hogy párszor elmondta, hogy nem tudja mit tegyen, mennyire közeledjen. Viszont azon kívül úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, nem is volt semmi távolság - megint. Ezek után volt egy nagyobb beszélgetésünk még valamelyik nap, akkor megbeszéltük, hogy nem tudok megnyílni ennél jobban, nem tudok egyszer csak visszaállni a régi kerékvágásba. Konkrétan ebben a beszélgetésben folyamatosan elbeszéltünk egymás mellett, mert anyámnak adott igazat, aki szerint bárhova el vagyok engedve ahova menni akarok, és ő is annyit látott a nyáron, mint S. Ez pedig azért volt sarkalatos vitapont, mert S.-nek úgy tűnt, hogy otthon semmi probléma, élem az életem ahogy akarom, és vele akarok kicseszni. Nem értettem, S. hogy tud ebből az infóból kiindulni, régebben mindig vele beszéltem meg, hogy mekkora pórázon vagyok fogva, anyám megint mit mondott, stb. Tudja jól, hogy gyakran egyáltalán nem fedi az igazságot az, amit anyám mond, plusz hogy gyakran sajnáltatja magát. De úgy látszik, S.-nek ez már totál nem rémlett, hiába mondogatta, hogy de, ő érti. Nem értette meg, bármit mondtam neki az alatt a beszélgetés alatt. Ami pedig leginkább felzaklatott, az az volt, hogy a barátnőmet kezdte el szidni. Ezt egy külön bejegyzésben majd hozom, kicsit összetett a sztori.

Végül megint nem lett semmi a távolságtartásból, nekem pedig komolyan kezdett elegem lenni ebből. Most csütörtökön voltam a pszichológusnál, és két témáról beszéltünk, az egyik S. volt. Ez adta meg nekem a végső lökést, a pszichológus segített mondatokat fogalmazni, és elemeztük a helyzetet. Végül abban állapodtunk meg, hogy 3 napon belül lezárom a dolgot. Megmondom tisztán és világosan S.-nek, hogy mi lesz. Azt kész. (Persze nem tapló módon.) Így végül pénteken oda is álltam elé, és pontot tettem a "barátságunk" (jó vicc) végére. Azzal érveltem, hogy neki is és nekem is csomó energiát őröl fel ez a bizonytalanság, megváltoztunk, stb. A reakciója viszont nagyon meglepett: neki pont úgy tűnt, hogy én már kezdek kijönni ebből a depresszív állapotból (ez részben volt igaz), és hogy végre helyreállhat köztünk valami. Ezeket igazából odamondta nekem, aztán szó szerint kiviharzott a teremből. Hozzá kell tenni, hogy edzésre/meccsre száguldott, de mondjuk ez így meglepett. Tisztán láttam, hogy feldühítettem. De hát most már na! Le kellett ezt zárni, és tényleg igyekeztem udvariasan, annak ellenére, hogy már totál az őrületbe kergetett, és gyűlöltem a helyzetet.

Ma vasárnap van, szóval azóta nem láttam. Kíváncsi leszek én még a továbbiakra.