Sziasztok!
A legutóbbi bejegyzésem viszonylag pozitívra sikerült, mert elkezdtem jobban érezni magam, annak ellenére is, hogy még mindig vannak megoldatlan problémáim. Na ma már meg is bántam, hogy nem kopogtam le amit írtam...
Nem is kezdődött olyan rosszul ez a keddi nap, leszámítva, hogy megint nem aludtam eleget, mert előző este sokáig beszéltem azzal a bizonyos emberrel, akiről pár mondatot írtam az október másodikai bejegyzésben. Nem voltam rosszkedvű, minden okénak indult. A probléma lassan közelített, lépésről lépésre érkeztek a zavaró tényezők, míg este ki nem borultam egy matekpélda felett. Az hozta meg az utolsó adag feszültséget, amit már nem bírtam magamban tartani. Azonban egészen addig nem is gondoltam pánikra, és akkor tudatosodott bennem, hogy már hetek-hónapok óta nem volt pánikrohamom. Na, kezdődhet újra a "számolás". Az egészben a legdurvább, hogy megdöntöttem minden addigi rekordot, ugyanis körülbelül félórán keresztül biztos tartott. Elgondolkoztam az előtte lévő napokban, hogy meg kellene oldani a pszichológus-témát is, mert akkor már két hete nem voltam senkinél (a miértjét külön bejegyzésben taglalom).
Szóval most így állunk, nagyon remélem, hogy a probléma mélyére tudok ásni hamarosan, illetve minden zavaró tényezőt ki tudok iktatni. Viszont eredetileg nem emiatt jöttem, hanem mert végre le akartam írni amit egy ideje ígérek: a viszonyt S. és a barátnőm (R.) között. Kezdjük is a legelején.
2005. Elsőben egy osztályba kerültem egy lánnyal, de az, hogy jóban lettünk, csak negyedik végén - ötödikben alakult ki. Onnantól viszont a legjobb barátnőmnek mondhatom. Persze nekünk is voltak már veszekedéseink, de hát melyik barátságban nincs olyan? Szóval ő R., de ez már kitalálható volt. Nyolcadikig ugyanabba az osztályba jártunk mindketten, majd elballagtunk, és egy gimibe mentünk át, ahol évfolyamtársak lettünk. Az első évben nagyon sokat lógtam az ő osztályukkal, barátnőket szereztem, csak éppen a saját osztályommal nem lett meg egy jó kapcsolatom... őket gyakorlatilag nem ismertem meg semmilyen szempontból. Mára nagyon szeretem kis közösségünket. :) Külön irritált, hogy S. (akit akkor ismertem meg, mert osztálytársak lettünk) legjobb barátnőjeként kezelt, engem viszont idegesített. A helyzet akkor változott meg, amikor nyáron részt vettünk egy közös, skóciai "táborban" (inkább vakáció) az ofővel és S. öccsével (egy évvel fiatalabb nálunk). Ott valahogy megszilárdult a barátságunk, amit addig csak S. gondolt annak. Onnantól mindig egymás társaságában voltunk, mindent meg tudtunk beszélni. Kicsivel később jóban lettünk G.-vel is (szintén osztálytárs). Mindeközben R.-rel ugyanolyan maradt a kapcsolatom, továbbra is ő volt a legjobb barátnőm. Valamiért viszont ellentét alakult ki G. és R. között, de még inkább S. és R. között. Valamilyen szinten érthető is, mert mindkettőjüket (S., R.) meg kell ismerni alaposan, addig abszolút más kép jelenik meg róluk az emberek fejében. Én ismertem azt az oldalukat, amit sokan mások nem. Viszont sosem szóltam bele a köztük húzódó ellentétbe, mert nem az én dolgom, hadd ne én döntsem el, kivel "kell" barátkozniuk. Egy ideig minden okésan ment. R. meglepődött, hogy jóban lettem S.-sel, de egyáltalán nem mondott rá semmi rosszat, tudta, hogy azokkal leszek jóban, akikkel akarok, nem ő határozza meg. S. úgyszintén nem szólt semmit... egy darabig. Aztán elkezdődtek enyhe célzások arra, hogy ő mennyire nem szereti azt a bizonyos másikat. Az utóbbi időben pedig egyre gyakrabban mondogatta, még azután is, hogy R. sulit váltott (nem emiatt). Nálam pedig kezdett betelni a pohár. Egyszer még el is kísért tanítás után oda, ahol aztán taliztam R.-rel, és még meg is várta. Aztán odajött, hogy milyen régen nem látta, kérdezte, hogy van, stb... ez nagyon fura volt. R. és én is álltunk ott, hogy ez mi. S. Még aznap délután a saját barátomnak panaszkodott, hogy ő sosem kedvelte R.-t. Pár hete, amikor szóba jött ez a téma, S. mondta, hogy "hát ő udvarias volt, és odament, emlékszem-e, bezzeg R. elég furán reagált." Aranyos, hogy S. szerint ez így működik, szerintem azt ilyet jópofizásnak és kétszínűsködésnek hívják... (neki egyébként ilyen a stílusa, be nem áll a szája, és mindenkihez odamegy, tanárokhoz is majdnem minden óra után, hogy cseverésszen). Azon a délutánon pedig azt is kijelentette nekem, hogy R. depressziós gondolatai töltik meg a fejemet, ezért vagyok ilyen letargikus mindig. Meg hogy ő csak rossz irányba visz el engem, ezt pedig onnan tudja, hogy nagyon jól ismeri. Ott helyben leállítottam, hogy egy cseppet sem ismeri (életükben összesen kb. öt mondatot beszéltek egymással, és tényleg nem ismeri). Másrészt egy barátság alapvető eleme, hogy mindent megbeszélünk; S.-sel is ezt tettük.
Én csak azt nem értem, hogy egyeseknek sikerül tolerálnia (G.), hogy a barátnőjüknek van egy másik is rajtuk kívül, még ha nem is szimpatizálnak vele; viszont mások totál éretlenül állnak a helyzet előtt. G. és R. között sosem volt semmilyen konfliktus, mert nagyon jól tudják, hogy semmi értelme.
Ennyi tehát amit már mindenképp le akartam írni. Egy kicsit megbontja a szavak szép folyását a sok rövidítés, de remélem nem lett túl zavaros a történet.