Sziasztok!

Kis időre eltűntem, de megint itt vagyok. Most a pszichológusnál tett fő felfedezésemről írok, és arról, hogy mik jöttek még pluszban hozzá, és váltották ki a pánikot, egyéb tüneteket.

A legelső, és legriasztóbb jel a már említett eltávolodás volt, tehát az, hogy a barátnőmet nagyon kezdtem megutálni. Konkrétan így: megutálni. Ezen a szálon indultunk el a pszichológussal, és oda lyukadtunk ki, hogy a legjobban a folyamatos pörgése zavar(t). Nem tudok akkora lángon égni, mint ő, de nem is ez a legnagyobb probléma, hanem hogy hihetetlen erős ellenszenvet éreztem iránta, és nem tudtam többé már elviselni sem. Viszont ami ezután jött, az még meghökkentőbb volt.

A pszichológus szerint ez az irritációs dolog korábbi sérelemből származó érzelem. Megkérdezte, hogy éreztem-e már kevesebbnek magam valaki mellett, aki mindent helyettem akart megoldani. És az a durva, hogy én rögtön tudtam a választ, ő pedig még hagyott volna gondolkodási időt a következő alkalomig. Mondtam, hogy igazából szerintem anyámról van itt szó. Végigkérdezte a fontos dolgokat vele kapcsolatban, és rábólintott, hogy ezek alapján a teóriám helyes. Valóban ez az egésznek a háttere. Mint kiderült, az elfojtott sérelmek akkor jöttek ki rajtam, de már nagyon régóta érlelődtek. Amióta az eszemet tudom, azt kapom, hogy hülye vagyok, tehetségtelen, és sosem volt rám büszke. Mindig a legpitiánerebb dolgokon vesztünk össze, hajlamos volt leborítani az egész íróasztalomat ha rendetlen volt, stb. Sok helyre totál indokolatlanul nem vagyok elengedve, és mindig is valami álkifogást talált ki. Ráadásul azóta ez megy. Most is egy kiadós veszekedésen vagyunk túl, mert meg merészeltem kérdezni, hogy hétvégén ott aludhatok-e a barátomnál.

Néhány alkalommal később azt kaptam feladatnak, hogy gondolkozzak el rajta, melyik a legerősebb emlékem anyámmal kapcsolatban, ami heves pánikreakciót vált ki belőlem. Ugyanis az áll az egésznek a hátterében, és közelebb kerülünk a depresszió feloldásához, ha megtaláljuk, melyik is ez az emlék.

Ha pedig ez nem lenne elég, több minden is rátett még a hangulatingadozásaimra, a pánikra, az egész helyzetre. Idén tavasszal elkezdtem vezetni, de egy olyan paraszt oktatót fogtam ki, hogy egy idő után már totál gyomorgörccsel mentem oda, hogy vajon mi fog történni. Mindenért kiakadt, és kiabált. Persze nyilván az sem segített, hogy extrém dekoncentrált lettem a depressziótól, meg a sulis stressztől, és folyamatosan leblokkoltam, meg elfelejtettem dolgokat. Már 29 óránál jártunk, amikor oktatót váltottam (a pszichológus ismerősön keresztül tudott ajánlani egy nagyon jót). Eleve kilenc órát kellett volna eltöltenem a tanpályán, majd húszat a forgalomban, ez a minimum kötelező. Na hát én 29-ből kétszer voltam forgalomban. Most viszont, hogy átmentem, végre élvezem amit csinálok, rengeteget fejlődtem, és meg van elégedve velem az új oktató is.

Ami ennél még komolyabb, hogy február-március környékén az apai nagypapámat daganattal diagnosztizálták, ráadásul egy nagyon súlyos fajtával: tüdőrákkal. Ez eleve gyógyíthatatlan az esetek többségében. Ráadásul ő vagy húsz éve nagyon súlyos szívbeteg volt, hogy eddig életben tartotta a modern orvoslás, az is csoda. Így aztán nem kaphatott kemoterápiát, vagy semmilyen egyéb kezelést, mert a szíve nem bírta volna, és még hamarabb elviszi. Végül most, június negyedikén halt meg... anya szülinapján.

Ezek mellett a hasammal is gyakran gyűlik meg a bajom. Jövő héten megyek gasztroenterológushoz, hogy megnézzük, mi folyhat itt, mert nem hiszem, hogy csak a stressz. Sokszor görcsöl, a fájdalomcsillapító nem hat, én meg visítva fetrengenék a földön. Gyakran van hasmenésem is, és párnaponta fáj a hasam, csak úgy, viszont nagyon. Totál indokolatlanul jönnek a problémák. Valószínűleg laktózérzékeny vagyok, de ez még nincs kivizsgálva. Ettől függetlenül viszont nem értem, mi a baj velem, mert ha elhagyom a tejes dolgokat, akkor is problémázik a hasam.

Az egészet csak súlyosbította, hogy folyamatosan ment a tempó a suliban, sosem pihenhettem, és attól is totál kikészültem. Az utolsó három hónapban aztán már körülbelül semmit nem tanultam, mert egyszerűen képtelen voltam rá.

Közben pedig húzódott ez a barátnős probléma. A következő bejegyzésben azzal fogok jönni, mert bőven volt (és van?) itt még történés.