Sziasztok!

Az előző bejegyzésben elkezdett barátság-lezáró történetet (a végét?) hoztam ma el.

Tehát ott tartottam, hogy pénteken megmondtam S.-nek, mit tartok helyesnek, de a reakciója nekem kicsit értékelhetetlen volt. Hétfőn folytatódott a suli, és ért egy adag meglepetés. Ugyanis mintha semmi nem változott volna. Ugyanúgy beszélgetett tovább velem, mint azelőtt, és komolyan kezdett elszállni az agyam. Nem is voltam hajlandó tovább tűrni, órák utánra felpumpáltam magam energiával (ehhez a barátnőm segítsége is kellett messengeren keresztül), és félrehívtam beszélni. Kérdeztem, hogyan vette ő a helyzetet, mert nekem úgy tűnt, semmi nem változott köztünk. Kiderült, ő úgy értelmezte a barátságunk végét, hogy ettől még beszélünk, és semmi nem változik, csak ez lesz a titulusa. Hát erre komoly erőfeszítést kellett tennem, hogy ne olvassak be. Mégis hogy lehet így értelmezni valamit? Komolyan azon gondolkozok, mi megy az agyában, és hogy én ezt eddig miképpen nem vettem észre... Ha nekem azt mondják, hogy vége a barátságunknak, nem megyek oda hozzá, hogy elmondjam az apró-cseprő dolgaimat, meg viccelődjek, és felőle kérdezősködjek. Megmagyaráztam, hogy én nem így képzeltem. Végül kapcsolt, és megkérdezte, hogy úgy értettem-e, ne beszéljünk egyáltalán. Mondtam, hogy igen. Aztán megint észleltem, hogy feldühítettem, sőt, szerintem nagyon kétségbeesett. Viszont azóta ehhez tartjuk magunkat.

A probléma az, hogy mint számomra két héttel később kiderült, szinte az egész osztály erről akart megtudni több infót, mert feltűnt nekik, aztán esetleg meg is kérdezték S.-től, hogy miért nem vagyunk már egymás társaságában. Én mondjuk nem voltam soha a társaság közepe, tehát meg is lepett rendesen, hogy most téma lettünk. Azóta engem is kérdeztek páran, sőt, be lett avatva egy lány (mondjuk P.), akivel mindketten jóban vagyunk. Ugyanis ezen a héten volt az osztálykirándulás, és ott egy szobában voltunk. Este, mikor én nem voltam a szobában, S. folyamatosan sírt P.-nek, aki később beszélt velem. Meghallgatta a történetet mindkét szemszögből, és nekem adott igazat, de javasolta, hogy beszéljek egyszer utoljára S.-sel, és tényleg részletesen mondjam el neki, miért történt ami történt. Mondta, hogy ha kell, ott lesz ő is, és nem hagyja, hogy megint engedjek, mert az nem oldana meg semmit. Azt is mondta, hogy nekem ilyen a személyiségem, nehezen mondom meg másoknak a véleményem (pláne szemtől szembe), de ez van, és ettől még ne én húzzam a rövidebbet. Gondolkozok rajta, hogy megfontolom az ajánlatát. Őt olyan könnyű szeretni, olyan könnyű vele jóban lenni! Nagyon egy hullámhosszra lehet vele kerülni, és hihetetlen segítőkész.

Úgyhogy jelenleg itt tartunk, de közben más változások is történtek az életemben, és ezeken kívül az eredeti dolgokat is meg szeretném osztani, tehát még messze nem fejeztem be. :) Most rendben vagyok, sokszor boldog(!), és ezzel saját magamat is megleptem. Persze ehhez köze van annak, hogy S.-sel vége, de nem csak amiatt lehet. Valamint elkiabálni sem szeretném, mert kicsit tartok tőle, hogy ez túl hirtelen lett jó, itt még valami van. Kifejezetten pedig egy emberrel való kapcsolatom megszűnésétől félek. Ennek elvileg nincs alapja, de annyira értékes számomra, ami kialakult, hogy biztosan a padlón kötnék ki ha vége lenne. Emiatt folyton bennem is van ez a "nehogy bármi baj történjen"- érzés. Szóval persze igyekszem nem bevonzani. Kicsit néha elgondolkozok a karmán... ami történt velem és S.-sel, nehogy megtörténjen hasonlóan, de velem mint "áldozat". Persze tudom, hogy lépnem kellett, túl sokat veszítettem abban a barátságban/gyűlölködésben.

A következő bejegyzés egy update lesz a dolgok állásáról, és kifejtem azt is, milyen ellentét van a barátnőm és S. között.